Egy számomra nagyon érdekes dologgal szembesültem a minap.

Ahányan vagyunk annyiféleképpen „húzzuk-toljuk a szekeret” nap nap után. Kinek ez könnyebben megy, kinek nehezebben.

Van, ki elfárad estére, van, ami felfrissül.

Van, aki energikusan ébred a másnapra, van, aki enerváltan, fáradtan.

Még ha a lovaink egyformák is,

– függ ez attól, milyen terhet szállít az a szekér,

– mennyire az én szekerem az, amit húzok vagy éppen tolok,

– függ attól is, kinek/kiknek a terhe van a szekerembe pakolva,

– s attól is függ, mennyire van az a szekér púposra halmozva.

Ezeken túl, nagyban függ maga az érzet attól, hogy milyen személyiségjegyeket hordozunk magunkban, milyen megéléseken estünk át az út megelőző szakaszain, s milyen megküzdési stratégiákat építettünk magunknak az évek alatt.

Ami megütötte a fülem, hogy nincs szükség támogató kapcsolatokra, közösségre, mert „köszi, én jól vagyok”!

Visszaülök egy pillanatra a szekérre, s szétnézek magam körül…

Sok szekér megy mellettem sokféle hajtóval, sokféle teherrel, de akik mellett ül valaki a szekéren, azok beszélgetnek. Másképp élik meg az idő folyását. Könnyebben, vidámabban telnek velük az órák, s talán gyorsabban is, mint ahogy azt egy Bergson nevű filozófus majd kétszáz éve már megállapította.

Talán ettől a teher is könnyebb, vagy legalább könnyebbnek tűnik. Ha nem nekem, akkor a másiknak, aki mellett ülök.

Én jobban szeretem, ha ül mellettem valaki/ ha ülhetek valaki mellett a bakon. Te?